Szelídítsd meg és szeresd

Felülkerekedett, elkanászodott, és mindent meg tudott magyarázni. 

Aztán szombaton szerencsére eljött a szokásos havi találkozásom egyik mesteremmel, és mindent megértettem. 

Hiszen az elmúlt időszakban túl sok teret adtam a bennem élő nyafogó gyereknek, annak a részemnek, aki mindent és rögtön akar, és akinek semmi nem jó. Nem tudtam uralni. Fel sem ismertem, hogy uralhattam volna? 

Szombaton azonban szó volt róla. Egyre többet tudok a bennem élő személyiségekről, és egyre inkább képes vagyok megfigyelni őket. 

Aztán tegnap gondoltam egyet. Elhatároztam, hogy futni megyek. És ez a gyerek rúgott, csípett, harapott miközben felhúztam a cipőmet. Hányingert és félelmet keltett, és mindent megtett, hogy ne lépjek ki az ajtón. 

Aztán hirtelen elkezdtem vele beszélgetni:

- Tudom, hogy fáj, tudom azt is hogy félsz. nem akarsz csalódni magadban, de kérlek bízz bennem. Végig tudod csinálni, és utána nagyon büszke leszel magadra. 

- Honnan tudod, hogy meg tudom csinálni?

- Mert itt vagyok, és segítek. Mert már számtalanszor megcsináltuk együtt, és mert Én bármire képesek vagyok, ha segítesz.

Igen, elmeséltem neki, miért lesz jó, ha elindulunk. Az 50 perc alatt persze többször behisztizett, de nem álltam meg, inkább dicsértem. "Látod milyen jól bírod?! Ne a fájdalomra figyelj, én lépek, te csak élvezd a tájat..." Ilyen és ehhez hasonló párbeszédek zajlottak le bennem, míg teljesítettem a kitűzött távot. A holtpontok kemények voltak, néha bele is szédültem. Jött is volna a gondolat, hogy "de hát a pulzusod, érzed, nem?!" és igen, éreztem valamit, a hisztit, és jött a válasz is, hogy "csak most bírd ki, kevés van már!". És a pulzusom? Végül sokkal alacsonyabb volt, mint a többi futásnál. Azoknál, mikor megsajnáltam ezt a nyafogó gyereket, lassítottam, belesétáltam, és azt mondtam magamnak "igaza van, az is teljesítmény, hogy elindultál, lassíts!". 

Többé nem sajnálom meg, hisz megnyugodott, és mellém állt. Egyre erősebb vagyok, és őt is a legnagyobb szeretettel tudom elfogadni önmagamban.Ez volt az a pont, amikor elkezdtem végre igazán szabadnak érezni magam. Hihetetlen, de kellett egy év, hogy el tudjam engedni mind azt az érzést amit a munkahely kötöttsége, és a kötelezőnek vélt feladatok jelentettek. És talán ez volt az a pont aminek hatására a vágyaim és céljaim látóhatáron belülre kerültek, ez a döntés valódi szabadsága!  

Ezekért a felismerésekért van olyan nagy szükség az önismeretre!
Te már elkezdted megismerni valódi önmagad?

Nincsenek hozzászólások

Válasz